Az élet...
Az élet...
Az élet olyan, mint egy séta az erdőben.
Ösvényen jársz, fákat hagysz magad mögött.
Ez az út, melyen végighaladtál: a Te múltad.
Erre néha visszanézel és elgondolkodsz vajon
a jó ösvényt választottad-e.
Az elhagyott fák és bokrok azokat az embereket jelképezi, a
kikkel eddigi utad során megismerkedtél.
Néha letépsz pár szál virágot, magaddal viszed õket, végigkísérik utad: õk a Te szeretteid.
Haladsz elõre, látod az út végét, célod beteljesedését, de mi lesz veled, ha az elkanyarodik és már csak egy pár métert ismersz belõle?
Ne aggódj!
Az út folytatódik, ott van, csak várnod kell, míg meglátod.
Ehhez viszont le kell gyõznöd félelmed, amit az ismeretlenség, idegen környezet miatt érzel és haladnod, lépned kell tovább!
És addig is: képzeld el, találgass milyen lehet a folytatás és igy nem érhetnek meglepetések.
Utad során beesteledik. Sötétség borul az erdõre. Mi lesz veled most?
Az orrodig se látsz el, az elõtted álló utat -a célt -nem ismered, félõ hogy elbuksz és megütöd magad. De ne torpanj meg! Miként szemed megszokja a sötétséget, már tudni fogod, merre haladj!
Ha pedig útkeresztezõdéshez érnél: ne habozz! Válassz egyet bátran, hisz egyedül neked kell döntened! Ez a Te utad! És ha már egyszer döntöttél, ne nézz vissza, ne bánj meg semmit, hanem próbáld meg azt az utat szeretni, szebbé tenni, amit
TE MAGAD választottál!