Miért járok ifire?
Számomra minden péntek este egy újabb döntés Isten mellett. Jó döntést hozni azonban nem mindig egyszerű.
Vegyünk egy átlagos pénteki napot: egész nap tanultál, dolgoztál, nyűgös vagy és álmos. Mindezt azonban háttérbe szorítja az isteni öröm, hogy ismét hétvége van. Tudod, hogy este ifi, de tisztában vagy azzal is, hogy kint hideg van, otthon családi összejövetelt szerveztek és a legjobb barátnőd úgy döntött, ma más társasághoz csatlakozik. “Még azért is ott leszek, megmutatom én, hogy nem te irányítasz engem, te gonosz!” – mondod magadban, és kilépsz az utcára. Közben persze gondolkodsz, hogy vajon mennyire vagy ma nyitott, nem vagy-e túlságosan fáradt ehhez, s vajon tud-e ma egyáltalán valami újat mutatni neked az Isten. Időközben megérkezel, és már látod, hogy az a nagy, fehér, erőt és izmot próbára tevő ajtó az utolsó akadály, amit le kell győznöd.
Belépsz a terembe, mosoly fogad minden oldalról, régi arcok újakkal vegyülnek és érzed, hogy valahol ott van Isten. Közösségben vagy, figyelsz, tanulsz, tapasztalsz és rájössz, hogy a gyermeki egyszerűség és az őszinteségtől csillogó szemek mögött óriási hit van kibontakozóban. Tudod mennyi erőt ad a tudat, hogy huszonöt ember számít az imáidra, ha gondja van, és legalább ennyi imára számíthatsz te is, ha szükséged van rá? Tudod milyen, ha valaki azt mondja: „Én is kérek egy ölelést!”?
Ha még nem tudod, újratervezés! Tervezd újra a péntek estét, vedd célba azt a bizonyos nagy, fehér ajtót, lépj be, nyílj meg, és bízd magad Istenre. Ne feledd: Ő a sofőr, nem te!
B. Cs.